Sztorik

Matthew Seavers

Csak mentem előre a szakadó hóesésben s közben lépteim fokozatosan halványodtak ahogy a friss hó ráesett a végtelen hosszúnak tűnő útra. Hirtelen egy autó gurult mellém az úton…

-Befelé a kocsiba! –ragadta meg a karom hatalmas erővel és ordított rám.-

Ellenkezni sem volt időm és már a kocsiban találtam magam. A karom eszméletlenül fájt a szorítástól, biztosan meglesz a nyoma.

Matthew vagyok, 13 éves. Fekete egyenes hajam van, nagyjából a vállamig ér, mindig a szemeimben van nagyrésze, a szemim zöldek. Alacsony vagyok és vékony. Aki pedig pár perce beráncigált az autóba az apám Derrick.

-Mégis hogy gondoltad, hogy elszöksz? –torka szakadtából kiabált rám.-

-Épp ez a gond, hogy csak gondolni tudtam, a megvalósítás már nem ment végbe! –szóltam vissza.-

-Hallgass! Ha még egyszer megpróbálod és elkaplak, nem éled túl! Felfogtad?? –ordított még mindig.-

-Fel, nem vagyok olyan gyengeelméjű mint te! –feleseltem, és a következmények teljesen hidegen hagytak.-

Kaptam egy pofont… azt hiszi evvel  elhallgattat, vagy megnevel egy kicsit. Hát nagyot téved az biztos!!!

Pár perc múlva a házunk előtt álltunk meg. Derrick eszméletlenül dühös volt… nagy erővel lökött át a küszöbön.

-Itt van! –kiabálta a nappali felé.-

Sandra kijött a nappaliból…ismét be volt állva láttam rajta. Ö a nevelőanyám, és tőle sokkal jobban félek mint apámtól. Sand sokkal agresszívabb és mindig tudja hogy mikor, hol és mivel ártson nekem.

-Hol voltál? –kérdezte dühösen és agresszívan.-

Semmit sem válaszoltam, azthiszem egy ilyen helyzetben jobb ha meg sem szólalok.

-Nem válaszolsz? Hát oké, akkor ma tudod hol alszol! –Sandra afelé a bizonyos szoba felé mutatott .- Ahova soha nem akarom betenni  a lábam. De most kénytelen leszek… A szoba amiről most szó van az a szoba ahol anyu meghalt… és ahol utoljára láttam, méghozzá 3 évesen… 10 éve a közelébe sem mentem annak a szobának, ma pedig ott kell töltsem az éjszakát??!! Az teljességgel  kizárt… nem érdekel ha Sand megver, sem ha kidob, de nem bírnám ki ott 10 percig sem.

-Könyörgöm csak oda ne! Kérlek! Bármi más büntetést csak ezt ne! –zokogva könyörögtem.-

-Nem érdekel, bármit teszel, akkor is ott töltöd az éjszakát! –kiabált velem Sandra majd megragadta a karom és a szoba felé ráncigált…-  Mikor az ajtóhoz értünk gyorsan behunytam a szemem, nem akarom látni azt a szobát! A tudat épp elég, hogy ott vagyok… Sandra meglökött, majd egy ajtócsukódást hallottam. Letérdeltem a földre és csukott szemmel, de sírni kezdtem. Minden egyes másodperc kín volt számomra. Egész éjszaka el sem moccantam onnan ahova letérdeltem, csak sírtam folyamatosan. Egyszercsak kinyílt az ajtó és Derrick engedett ki a kulcsra zárt szobából.

-Az…az apám vagy, mért hagyod, hogy Sandra ezt tegye velem?? –zokogva kérdeztem.-

-Sandra-nak van igaza, és jogosan tett mindent, jogosan büntetett meg! –apa teljesen ridegen beszélve velem, mintha nem is a fia lennék!? .- Teljesen megőrjítette ez a szörnyeteg!

-Sz…szerinted…szerinted jogosan…jogosan kellett abban a szobában töltenem az éjszakát ahol…ahol anyu meghalt? –zokogtam még mindig és remegő hangon alig-alig tudtam végigmondani…-

-Indulj a szobádba látni sem akarlak! –förmedt rám.-

-Válaszolj! Szerinted jogos volt?? –életemben először emeltem fel a hangom vele szemben. Ezt eddig sohasem tudtam megtenni.-

-Hallgass! Indulj a szobádba! –mondta apu még mindig dühösen.-

-Hát jó. Látom már rád sem számíthatok. Ahogy senki másra sem… -mondtam fájdalommal teli hangon, majd elindultam a szobám felé.-

Nagyon kicsi szobám van, csak egy ágy meg egy íróasztal és semmi más… épphogy el lehet férni benne…de legalább ez az enyém, itt békénhagynak legalább. Egész nap csak verseket írtam, mondhatni ez a hobbim… bár inkább lételemnek és életszükségletként értelmezem. Egész nap ki sem mozdultam a szobámból…este viszont lefekvés előtt elgondolkodtam azon, hogy holnap suli és hogy ismét 5 nap szenvedés, és 2 nap kín itthon…-.-” Viszonylag hamar elnyomott az álom sikerült elaludnom, de ugyanakkor a reggel hamar elérkezett…

Körübelül reggel 6 lehetett mikor felébredtem, igaz vissza aludhattam volna, mert 9-re kell bemenni, és fél óra az út, úgyhogy fél 8-kor is elég lenne felkelnem, viszont így van időm elkészülni. Kikeltem az ágyból és a ruhásszekrény felé vettem az irányt. A szokásos talpig fekete ruházat mellett döntöttem. Bementem a fürdőszobába és 1 óra múlva ki is jöttem, felöltözve, fekete kisatírozott szemekkel, talpig fekete cuccokba. Kimentem a fürdőszobából… Sand egyből elkezdte a reggeli piszkálódását…

-Te meg hogy nézel ki? –röhögött  a képembe.-

-Goth vagyok lassan 3 éve, hozzászokhatnál már! – vetettem oda egy gúnyos mosolyt.- Hátat fordítottam, majd az előszoba felé vettem az irányt. Felvettem a bakancsom, a hosszú fekete bőrkabátom és elindultam a második pokolba(iskola)… az első az itthon van…Beértem a suliba. A folyosón menet a focicsapat fő sztárja, Eric jött velem szembe. Finoman fogalmazva a pokolba átkoznám őt. 

-Heh de szánalmas vagy! –kezdett el kötekedni.-

-Csak fele annyira mint te! –vigyorogtam gúnyosan.-

Ekkor Eric nekem rontott…

-Te hülye kis goth… ha még egyszer visszaszólsz nekem, meghalsz, világos? –fenyegetett meg.- 

-Te meg ha még egyszer belém kötsz, pokolra jutsz! –mondtam, s közben a szemeimben hatalmas düh tükröződött .- 

-Chh elmondasz egy varázsigét vagy mi? –röhögött a képembe.-

- Nec terra nec in futuro non quies, maledictionem super te percutiat. –motyogtam halkan.-

-Most megátkoztál? –röhögött még mindig.-

- Ubi cum maledictione saecula. –mondtam, majd ott hagytam.-

Hogy mit is mondtam? Mindössze csak örök szenvedésre ítéltem a sorsát, és őt is.

Bementem a terembe és leültem a szokásos helyemre, a leghátsó padba.

-Mit tettél Eric-el?? –jött oda az egyik pincsije (Rich).- …

-Semmit. –válaszoltam ridegen.-

-Összeesett a pályán és valami  fura nyelven beszélt… és olyan volt mintha megszállta volna valami. Tuti a te műved… csak egy idióta tesz ilyet. –dühöngött Rich.-

-Nem tettem vele semmit. – mondtam még mindig teljes ridegséggel.-

-Szánalmas vagy, nekem legalább él az anyám, de a tied inkább meghalt, csakhogy ne kelljen elviselnie. –mondta Rich .-

Semmit nem válaszoltam, csak felálltam és otthagytam. A suli udvarán van egy régi omladozó épület, ha kikészülök mindig odamegyek. Ebben a helyzetben is arra vettem az irányt. Az sem érdekelt, hogy milyen órám lesz, bementem az épületbe. Elővettem a táskámból egy hatalmas tűt… egy csomó jelképet véstem a kezembe, amik „megvédenek”  Utána visszamentem az iskola épületébe, és a terem felé indultam. Az ajtó előtt megálltam. A tanár már bent volt, mondhatom nagyszerű. Éppen osztályfőnöki volt, úgyhogy a késésért tuti beírást kapok. 

Benyitottam…

-Matthew, mégis hol voltál? – Mrs. Leavey számonkérve rajtam.-

-Bocsánat, csak egy fontos hívásom volt. –hazudtam, bár nem akartam, de nem igazán tehettem mást.- 

-Oké, menj a helyedre. –mondta és valami csoda folytán az utóbbi 3 év alatt most volt kedves velem bárki is.-

A helyemre mentem, de egész órán nem csináltam mást, csak verseket írtam, meg dalszövegeket és rajzolgattam a kis jelképeimet. Ez a nap hamar eltelt, igazából észre sem vettem, és alig emlékszem valamire, annyira máson járt az eszem. El sem hiszem, hogy az átkom működött. Eddig is sokszor próbálkoztam vele de eddig sohasem valósult meg. Hazaindultam, de a suli előtt Eric és a haverjai „vártak”.  

-Mit tettél te idióta? –Eric dühösen közelített felém.-

-Vedd le róla sürgősen az átkod! –Rich is közeledve.-

Gyorsan motyogni kezdtem valamit latinul, hogy azt higgyék, hogy levettem az átkot Eric-ről, csak hagyjanak már békén.

-Szerencséd van! –Eric dühösen majd elmentek.-

Chh szerencsém van, de neked nem az biztos… egy jót nevettem, hogy bevették azt a baromságot amit az előbb mondtam, egyébként csak egy tollról beszéltem, még  jó hogy eszembe jutott valami így hirtelen, az pedig eléggé jó dolog, hogy rajtam kívül a városban körülbelül 10-en ha beszélnek latinul. Eric és a haverjai nem ilyen társaságokban vannak, úgyhogy nincs okom az aggodalomra. Hazaértem, senki sem volt otthon, bár ez annyira nem számít, úgyis egész nap a szobámban vagyok. Levettem a kabátom és a bakancsom, aztán bementem a konyhába, csináltam magamnak egy szendót és bementem a szobámba. Épphogy megettem a kajám apám rontott be…

-Te meg hogyhogy már itthon vagy? –kérdezte eléggé unott hangon.-

- Elmenjek? –vetettem oda egy gúnyos mosolyt.- 

-Mégis mit képzelsz, hogy mersz velem így beszélni? –ordított és ütésre emelte a kezét.-

Nem akartam vitát és azt sem hogy megüssön ezért inkább lehajtottam a fejem és elhallgattam. Látta, hogy semmi kedvem vitatkozni vele, sőt senkivel, ezért kiment a szobából.  A mai napból nagyon elegem volt már most, pedig még csak délután 4 óra volt. Egyszercsak Sandra jött be…

-Most azonnal kezdj el tanulni, 7-ig meg se lássalak, csak a könyv fölött! –parancsolgatott.-

-Rendben. –válaszoltam lehajtott fejjel, és nekiálltam a tanulásnak.-

7-ig tényleg tanultam, Sandra még a 4esért is kicsinál… nem tudom mit tesz majd ha megtudja, hogy bukásra állok mindenből. Miután megtanultam kimentem a szobámból. 

-Végeztél is? –Sand a tv-t bámulva.-

-Igen, megtanultam. –mondtam a kanapé mellett állva.-

-Jó akkor takarodj a szemem elől, nem igazán vagyok rád kíváncsi. –mondta undokul.-

-Jó megyek. –mondtam majd bementem a szobámba.-

Öregem, hogy valaki ekkora paraszt legyen! Én most normális voltam vele erre ő itt bunkóskodik velem! Ha ezt elmondanám apának, nem hiszem hogy hinne nekem, ha meg hinne se érdekelné őt… ez így nem valami jó helyzet. Este még apám bejött a szobába, én már az ágyba, hason feküdtem és egy verset írtam…

-Rakd le a füzeted és aludj! –mondta majd becsukta az ajtóm.-

Eszem ágában sem volt aludni, megvártam még fél 1 lett, és kimásztam az ablakon. Elmentem abba az omladozó házba ahol éjszaka goth-ok és szektások szoktak lógni…mikor odaértem óvatosan és halkan léptem be.

-Hello. –köszöntem kicsit félénken.-

-Mit akarsz? – kérdezte egy idősebb srác….- Olyan 26 körül lehetett.

-Avassatok be! –mondtam kicsit akaratosan.-

-Chh téged? Mennyi vagy 10-11? –nevetett gúnyosan.-

-13 vagyok. –válaszoltam.-

-Mutass valamit, hogy elhiggyem, közénk való vagy! –mondta, és közben „végigmért” a tekintetével.-

-Aucta in totius obiecti coeli! –mondtam eléggé hangosan.-

Ekkor az összes tárgy felemelkedett a levegőbe, ami jó dolog mert ez volt a célom és a latin mondat is erre utalt. 

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat