This Is Scott Raven’s Life

 

Hello. Scott Raven vagyok 15 éves. Egy Toronto közeli kisvárosban élek. Fekete egyenes vállig érő emo hajam van, a fele mindig a szemembe, amik egyébként kékek. Magas vagyok és vékony, mindig fekete csőgatyába és fekete pólóba, pulcsiba járok. 3 piercing van a számba, a fülembe pedig nagyjából 10 különböző fülbevaló. Van rá okom, hogy így nézek ki… Most várnátok, valami élettörténetet gondolom. Akkor elkezdem… 13 évvel ezelőtt az ,,anyám”(Samanta) lelépett valami pasival…apám rá 2 évre meghalt, így lett egy nevelőapám (Brian) és egy nevelőanyám (Sylvie) akinek ráadásul van egy elviselhetetlen lánya(Priscilla). Pri a tipikus jókislány, a kitűnő tanuló, aki kedves(csak velem nem…) és mindenki imádja. Én teljesen ellentéte vagyok…tipikus lázadó, aki minden nap valami balhé miatt az igazgatóiba landol, akit ki akarnak csapni a suliból, mert mindenből bukásra áll, kivéve persze rajzból, énekből és drámából, hiszen ezek érdeklik csak. Szóval ilyen vagyok én is. Egy teljesen kívülálló és magába forduló srác. Azért van pár igaz barátom, ők is olyanok, mint én.

 

Gitározgattam, mikor Priss benyitott…

 

-Húzzál le Brian beszélni akar veled. –Priss undokul.-

-Rendben de azért szebben is beszélhetnél velem. –mondtam majd lementem.-

Sylvie-vel lent vártak a kanapén.

 

-Csak hogy letoltad magad! –Sylvie a megszokott gonosz vigyorával.-

Amint látjátok, engem itt mindenki utál szóval már megszoktam…

 

-Mi van? Mért néztek rám így? Mit tettem, ami nektek nem tetszik?- kérdeztem, közbe ártatlan szemekkel néztem Brian-re, hiszen mindig tudom, ha hibázok, vagy rosszat teszek, de most nem tudom mi volt a baj… Mindenesetre féltem nagyon, hogy mi lesz.-

-Tegnap az igazgató azt mondta, hogy látott téged Tom-ékkal az egyik raktárépület mögött suli után inni. Ha még egyszer meghallom, hogy alkoholt ittál egy évig nem mehetsz sehova. Világos? –Brian dühösen.-

-Nem mintha annyira sűrűn jönnék ki a szobámból…-mondtam majd elindultam a szobámba..-

Sylvie utánam jött…

-Lehet, hogy apád megengedte volna de Brian nem fogja! Fogd fel! –förmedt rám.-

-Ha apám élne, ti nem lennétek, az életembe te meg ezt fogd fel! –ordítottam torkom szakadtából.-

-Hogy mersz Sylvie-re kiabálni? –Brian idegesen közelített felém.-

 Egy pillanat múlva a földön találtam magam…

-Tűnj a szemem elől! –kiabáltak rám egyszerre.-

Bementem a szobámba. Zokogva kuporodtam a sarokba. Elegem van mindenkiből! Még 6 évig kell itt szenvednem, de utána 21 leszek, és elhúzok innen az biztos! –dühöngtem magamba.- Hiányzott a régi életem… mikor még kicsi voltam és minden rendben volt.

 

Másnap a suliban.:

 

Megszokott módon ültem reggel a suli udvarán lévő padok egyikén… Szintén szokásosan kedvenc bandáim egyikét hallgattam. Legalább a zene megért engem… Nagyon elgondolkodtam csak a csöngetésre tértem magamhoz. A haverjaim szokás szerint csöngetéskor estek be a kapun. Általában  énis velük szoktam jönni, de ma kocsival hoztak minket, hogy ne késsünk…-.-’’   

 

Matek órán:

 

Rajzolgattam, és egy kedvenc bandám dalszövegét írtam épp, mikor a tanár elém állt.

-Mégis mit képzelsz? –emelte fel a hangját és kirántotta a kezeim közül a füzetem. -

Majd a rajzom mindenkinek körbeadta… A szöveget pedig hangosan kezdte el olvasni… Nem sok kellett, hogy kirohanjak a teremből, és hogy örökre elmenjek innen… ezt sajnos nem tehettem, bár a legjobb megoldás lett volna. Ennyire még senki sem alázott meg.

 

Ez volt az utolsó óra, mikor kicsöngettek, mindenki rohant haza, csak Mark és én nem. Elmentünk a közeli raktárak közé. Itt el tudtunk beszélgetni a sok zavaró tényezőt kizárva. Egyébként Mark a legjobb barátom. Az egyetlen ember, akiben bízok, mert őt kiskorom óta ismerem és ő az egyetlen, aki mindig mellettem állt, ha baj volt, és aki teljesen megért és tudja, hogy mit érzek valójában. Nagyjából egy órát beszélgettünk, ez nálunk már mindennapos, miután kidumáltuk magunkat mindketten hazaindultunk.

Hazaértem, Sylvie épp jött le a lépcsőn. A szokásos undokoskodása ma sem maradhatott el…

-Azt hittem, legalább csak este kell, lássalak! –mondta gúnyos mosollyal.-

-Neked is, szia. –mondtam, majd felmentem a szobámba.-

 

A táskámban kutatva tapasztaltam, hogy a füzetem a matektanárnál maradt… Ez azt jelenti, hogy… hogy az igazgatóhoz került óra után. Nekem annyi az biztos…

 

Az utca végéből, hallottam Brian kocsijának hangját. A garázsba beállva dühösen nagy erővel csapta be a kocsiajtót. Tuti miattam ideges… a bejárati ajtó kinyílt… Brian ordítani kezdett.

 

-Hol van Scott? Most vége az biztos! –tartott a szobám felé.-

 

Gyorsan kulcsra zártam az ajtóm… legalább még 10 mp-t nyerek, hogy összeszedjem a gondolataim és megmagyarázhassam a dolgokat.

Brian felért a szobám ajtaja elé, próbálta kinyitni nem sok sikerrel.

 

-Ha nem engedsz, be nagyobbat kapsz! –ordította idegesen.-

 

Félve, ugyan de kinyitottam az ajtóm… Brian a földre elém dobta a füzetem. Azaz csak a maradványait, ugyanis széttépte és a dolgaim fele hiányzott a füzetből.

 

-Az igazgató adta nekem oda.. azt mondta, hogy a matektanárod vette el tőled, mert órán rajzoltál, meg írogattál, ahelyett, hogy figyeltél volna! Így is bukásra állsz és ki is akarnak csapni ! Bezzeg Priss, ő ma is kapott egy dicséretet és kitűnő is! –osztott ki Brian.-

Csak álltam Brian előtt, folyamatosan a földet és a füzetem darabjait nézve…Mintha a lelkem darabjai lettek volna…

- Hozzád beszélek, rám figyelj! Ha nem kezdesz el tanulni, és viselkedni annak komoly következményei lesznek!  – ordított velem Brian .-

-R..rendben… -remegő hanggal mondtam. Nagyon féltem tőle.-

 

A föld másik felén:

 

 

Hy. Mira Raven vagyok, 17 éves. New York-ban élek a családommal. Szőke mindig feltupírozott emo hajam van, színes melírokkal, kék szemem. Modellként dolgozom egy nagynevű cégnél. Mindig extrém cuccokba járok, sok színes holmim van. Az élettörténetem: A szüleim soha nem ismertem, nevelőszüleim vannak (Jane és Greg) akikkel viszonylag jóban vagyok. Néha van egy kis vita de azért jól megvagyunk. Most mindenkiben felmerül a kérdés, hogy vajon mért nem keresem meg az igazi szüleim…Az a helyzet, hogyha elhagytak, akkor én minek keressem őket? Hiszen úgysem érdekelném őket…

 

 

Vissza Scott-ékhoz:

 

Brian otthagyott engem, amit nem is bántam, hiszen napról-napra, egyre jobban és jobban félek tőle…:\  Ez most furcsán hangzik, de sokat ártott már nekem, ahhoz hogy okom legyen rá. 

 

Ebben az évben az eddigi leghidegebb tél van a városban. Ilyenkor olyan szép a táj. Mikor elkezdett esni a hó, egyből beültem az ablak elé, és rajzolni kezdtem, hiszen ezekben a pillanatokban, csak úgy özönlenek az ötletek. A legszebb dolgokat ilyenkor tudom a legjobban lerajzolni. Fél óra múlva Brian nyitott be…

 

-Na húzz kifelé! Mit hittél, a hó majd ellapátolja magát?

 –parancsolgatott Brian.-

-Máris megyek, csak ezt az ágat még befejezem. –mondtam, közbe rajzoltam tovább.-

-Indulj! –parancsolt rám dühösen.-

-Oké megyek már… -mondtam beletörődően.-

 

Lementem a lépcsőn, felvettem egy pulcsit, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Hatalmas hóvihar volt…én így ki nem megyek… 

 

Brian épp akkor jött le a lépcsőn…

 

-Mivan, hogy-hogy nem kint csinálod a dolgod? – förmedt rám.-

-Hatalmas hóvihar van kint… meghalni azért nem fogok! Ha majd nem fog ennyire havazni kimegyek és megcsinálom! –próbáltam alkudozni.-

-Nem érdekel mekkora vihar van, csináld meg most! –ordított velem.-

-De ha normálisan megcsinálom is, 10 perc múlva ugyanannyi hó lesz!

-lázadtam fel.- Mostmár komolyan elég…azért hóviharba nem fogok kimenni havat lapátolni, hova gondol? -.-’’

Egy pillanat alatt a küszöbön kívül találtam magam. Brian egyszerűen kilökött és kulcsra zárta az ajtót. Nagyon hideg volt kint, ráadásul csak egy pulcsi volt rajtam…odamentem a garázs kis ablakához. Megpróbáltam kinyitni, nem sok sikerrel, mert be volt fagyva a zár. Teljes erőmből próbálkoztam. Egyszercsak az egész ablak kiszakadt a helyéről, az üveg kitört ezáltal nagy zajt csapva. Brian egyből kijött a hatalmas zajokra. Agresszívan és idegesen közelített felém…Hátrálni próbáltam, de elestem valamibe…ezáltal a földre kerültem. Innentől kezdve nem emlékeztem semmire. A szobámban  tértem magamhoz. Mindenem fájt, mozdulni sem tudtam. A szőnyegemen mindenhol vércseppek voltak. Feloltottam a villanyt és odamentem a tükörhöz amiben láttam, hogy az orrom vérzett nagy valószínűséggel. Az oldalam is nagyon fájt…felhúztam a pólóm, hatalmas lila foltot láttam, azon kívül még sok kisebbet, de azok nem látszottak annyira, csak fájtak.  A rohadt életbe! Holnap orvosi vizsgálat a suliba! ... Mit csináljak? Mivel tüntessem el ezeket a foltokat? –kétségbeesetten eszméltem rá.-  

 

Brian nyitott be…Hátráltam egy kicsit…

 

-Pakold össze a konyhát, a nappalit és a lenti fürdőt! Most azonnal! –Brian fenyegetően.-

 

Nem is szóltam egy szót se, azonnal mentem és csináltam. Legalább miközbe pakolok, van időm kitalálni, hogy hogyan is tűntessem el a foltokat… :\ A rendrakás elég sokáig  tartott, pedig siettem, hogy minél előbb meglegyek, de így is hajnali fél 3-ra végeztem. Vagyis csak azt hittem, hogy végeztem. Sylvie jött le a lépcsőn…

 

-Még a dolgozószobába is rakj rendet, jah és mosd fel a lépcsőt!  .- adta ki az utasításokat…- Nagyszerű, mondhatom így akár 4ig is fent leszek.  Megcsináltam a dolgokat amiket kellett… Totál fáradtan zuhantam az ágyba. Pár óra múlva Brian rontott be…

 

-Már nincs hóvihar, csináld meg amit tegnap nem! –parancsolgatott.-

 

Próbáltam kikelni az ágyból, de a fáradtságtól még csak beszélni sem volt erőm.-

 

Brian lerántotta rólam a takaróm és kinyitotta az ablakot. Erre egyből felkeltem… Felöltöztem és kimentem az udvarra, megcsináltam amit kellet, csak hogy ne legyen vita. Egy óra alatt végeztem, reggel 7 volt… Basszus, másfél óra múlva már a suliba kell lenni. Nincs időm visszaaludni egy kicsit se… Elkezdtem a suliba készülődni. 8kor el is indultam és a raktáraknál találkoztam a srácokkal.

 

-Hát te? Hallod, úgy nézel ki mint egy zombi! – Josh tisztára ijedt képpel .-

-2 óra alvás után elég valószínű. –mosolyodtam el. Legalább velük jól érzem magam .-

-Nem tudtál aludni? – Mark engem bámulva .-

-Tudtam volna csak nem hagytak. –mondtam fáradtan .- Majd odamentem Liz-hez. Ő az egyetlen lány aki velünk lóg. Mellesleg oda meg vissza vagyok érte lassan 3 éve.

-Szia Scotti. –becézett és a nyakamba ugrott .- Csak neki engedem meg, hogy úgy hívjon ahogy akar. Másnak csak Scott vagyok. 

-Szia Lizzy. –öleltem magamhoz .-

Amúgy Liz egy nagyon szép csaj. Fekete haja van, mindig 20 méterre feltupírozva, szép kék szemei vannak, modell alakja.

 

Nagyon imád engem, de szerintem csak mint barátot.

 

-Srácok nem kéne menni? Nem akarom, hogy a késések miatt csapjanak ki. Majd kerítek más okot. – mosolygott Liz majd felkapta a táskáját és elindult .-  Mi pedig utána.

 

-Nocsak Miss. Winney hát csak ismeri az órát! –a matektanár gúnyosan Liz-nek.-

-Igen ismerem. –Liz nem igazán foglalkozva Mr. Ordway-el.-  

Egész órán csak Liz-t néztem. Előttem ült, így csodálhattam 45 percen keresztül.  *.*  

 

-Ne nézd olyan feltűnően, nehogy észre vegye. –súgta oda nekem Mark.-

-Oké nem nézem, csak.. olyan szép. –mondtam, közbe még mindig Liz-t bámultam.-

 

-Mi olyan érdekes, hogy az én órámon kell megbeszélni? –Mr. Ordway ránk szólva.-

-Menjetek ki az órámról! –parancsolgatott .- 

 

Mark és én kimentünk a folyosóra.

 

-Engem megölnek, az igazolatlan miatt az biztos. – mondtam Mark-nak félve.-  

-Nyugi nem engedem, hogy csináljanak veled bármit is. Ha gáz van, csörgess meg és azonnal átmegyek. –Mark majd meg akart ölelni, de most az egyszer elhúzódtam, mert nagyon fájt az oldalam a tegnap történtektől.-

-Mi a baj? Mért húzódsz el? –Mark ijedten.-

Nem szeretnék hazudni neki, így inkább elmondom a tegnap történteket. Hátha tud segíteni, hogy rejtsem el a doki elől az ütésnyomokat.

 

-Jesszus! Ezt  nem hagyhatod! Meg kell mutasd a dokinak… - Mark rémülten nézte a nyomokat…-

-De  akkor a zsaruk beviszik őket, énmeg ki tudja hova kerülök. Lehet hogy még ennél is rosszabb életem lenne! –mondtam remegő hangon.-

-Értem. Akkor… utolsó óránk szóval ellóghatunk. Az is egy megoldás.

-Próbált nyugtatni Mark.-

-Igen, lógjunk el, nem akarom hogy a doki ott kérdezősködjön, hogy mi történt. De kérlek erről ne szólj senkinek. Még Liz-nek se. Nem szeretném ha bárki megtudná. –Mondtam Mark-nak.-

Ebben a pillanatban kicsöngettek. A harmadik óráig nyugodt voltam, viszonylag, mert csak 2 rajz óránk volt. Azt pedig nagyon szeretem és legalább rajz közbe nem a gondjaimra koncentráltam.

A 3.óra utáni szünetben viszont…

A folyosón menet egyszercsak minden elsötétült úgy éreztem teljesen elhagy az erőm. Már csak arra eszméltem fel, hogy egy széken ülök és Liz, Mark és Josh ott guggol előttem.

 

-Minden rendben? –Mark és Liz egyszerre.-

-Azthiszem igen. –mondtam rekettes hangon.-

 

Még 3 óra volt amit kikellett bírnom. Úgy éreztem, hogy a fejem mindjárt szétrobban, nehezen kaptam levegőt mert a szívem úgy lüktetett. Az utolsó óra előtti szünetben, feltűnésmentesen Mark-al eljöttünk a suliból.

 

A raktárban.:

 

-Jól vagy? –kérdezte Mark kedvesen.-

-Nem igazán. De nem lényeg, majd elmúlik. –mondtam fejjel a falnak támaszkodva.-

Oldal: This Is Scott Raven's Life
Sztorik - © 2008 - 2024 - emoszotya.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat