-Ettél ma valamit? –Mark odaállva mellém.-

-Nem ma még semmit. –néztem rá.-

-Tegnap? –Mark kicsit szigorú tekintettel nézett a szemembe.-

-2 szendvicset. De pont elég volt. –kuporodtam a falnak támaszkodva.-

-Csodálkozol, hogy rosszul lettél? Hiszen alig ettél az elmúlt 2 napba! Sőt ma még semmit! –Mark aggódva.-

-Ki mondta, hogy csodálkozom? Őszintén szólva nagyon időm sem volt enni, amennyi időm van inkább alszom. –mondtam, elfordítva a fejem, mert éreztem, hogy nem sok kell a síráshoz, ugyanis elgondolkodtam, hogyha apa lenne nem történne ez.-

-Scott… minden rendben? Kérlek nyugodj meg egy kicsit! –Mark közelebb ülve hozzám, és magához húzott, majd megölelt.-

-Nem… semmi nincs rendben, nem fogom 21 éves koromig kibírni ezt! Legalább is önpusztítás nélkül nem… Napi 2 óra alvással, 6óra sulival, és 16 óra csicskáztatással! Nagyon elegem van. – sírva dühöngtem.-

Megcsörrent a telóm… Sylvie hívott, felvettem. De hogy minek azt nem tudom, mert egyből ordítozni kezdett velem.

 

-Azonnal takarodj haza! –ordított, az én dobhártyám meg majdnem kiszakadt.-

-Máris megyek. –válaszoltam unott hangon.-

 

-Vajon mit akar, hogy haza kell mennem? Máskor örül ha napokig a szobámban vagyok és nem lát. Mostmeg…- mondtam Mark-nak közbe gondolkodtam.-

- Elkísérlek, hogy hazafele nehogy rosszul legyél. –Mark gondoskodóan.- Szeretem benne azt, hogy sokszor olyan mintha a bátyám lenne, akire tudom, hogy mindig számíthatok.

 -Köszönöm. –mondtam majd elindultunk.-

15 perc séta után a kapuhoz értünk.

 

-Hétfőn tali a raktárnál, nyugodtan hívj ha baj van, akár az éjszaka közepén is. –mosolygott Mark, megölelt majd elment. -

 

Félve nyitottam ki az ajtót…Senki nem volt otthon, csak egy cetli várt az előszobai szekrényen. Ez állt benne:

 

Takaríts ki, elmentünk Balman-ékkel ebédelni, de este jönnek át. 7-re végezz a takarítással!  Sylvie. 

 

Nagyszerű, délután 4 van. 3óra alatt mégis hogy végezzek  az egész házzal?? Ismét csörgött a mobilom, de most Mark volt az. Neki örömmel vettem fel.

 

-Szia, minden rendben? –kérdezte kicsit rémült hangon.-

-Igen, szerencsére nincsenek itthon, elmentek Brian munkatársaival ebédelni. De most mennem kell, ki kell takarítanom az egész házat. –mondtam kicsit szomorúan majd letettem a telefont.-

Elkezdtem takarítani, fél 7re sikerült végeznem mindennel. Sylvie és Brian ebben a pillanatban léptek be az ajtón. 

 

-Na kitakarítottál? –Brian idegesen.-

-Igen, mindent megcsináltam. –félve válaszoltam .-

-Akkor meg mire vársz? Takarodj fel a szobádba és elő se gyere! –parancsolt rám.-

 

Nem szóltam semmit, felmentem a szobámba. Nagyon magam alatt voltam…a sarokba kuporodtam és elgondolkodtam… az elmúlt 2 napba sok olyan dolog történt ami emlékeztet a múltra. Vagyis arra, hogyha nem így alakul most valószínűleg lent nézném a tv-t apuval és chippset falnánk. Ehelyett a sötét szobában a sarokba kuporodva tartom vissza a sírást… Amit pedig ma Mark-al beszéltem, hogy nem fogom kibírni, most elég valóságosnak, életszerűnek és közelinek tűnt.

Brian benyitott…

 

-Moss fel az előszobában, mielőtt Balman-ék megjönnek, mert Sylvie-vel behordtuk a sarat ! –ordított velem.-

-Rendben. –mondtam majd lementem megcsinálni.-

Felmostam az előszobát de ekkor Sylvie állt elém.

-A konyhát is! –parancsolt rám és a hajam megragadva beráncigált a konyhába…-

-Rendben, de ezt lehet mondani is nem kell rángatni. –tettem a megjegyzést amit hiba volt. –

-Moss fel utána takarodj innen! Ma nem alszol itthon felfogtad?! – ordított velem.-

-Igen. –mondtam, majd nekiálltam a felmosásnak.-

 

-Mi volt ez a kiabálás? Mit csinált ez a kis szemét? –jött le Brian ordítozva.-

-Jajj édesem! Én csak megkértem hogy mosson fel de ő odébb lökött és szemtelenül annyit mondott hogy Jólvan már! –hazudott Sylvie, amit persze Brian el is hitt.-

-Hogy merészelted ? –Brian, majd olyan erővel megpofozott, hogy a földre estem. Felállni sem bírtam, annyira megszédültem, és annyira fájt.- 

-Tűnj innen! Ma éjszaka nem akarlak itthon látni! –ordított rám.-

Valahogy felálltam és elmentem ,,otthonról”. A parkba vezetett az utam, ahol lekuporodtam egy hideg padra. Szakadt a hó, a pulcsim már teljesen átázott…Teljesen összekuporodtam, legalább így kevésbé fáztam. Nem tudtam uralkodni az érzéseimen, rámtört a zokogás. Pár perc múlva egy lányt láttam meg egyedül sétálni a parkban. Egy csőnadrág volt rajta, egy tornacipő és egy fekete pulcsi. Mintha Liz lett volna…Mikor közelebb ért felismertem.

-Liz! Hát te? –öleltem magamhoz, láttam rajta hogy nagyon fázott.-

-Georg kidobott! –Liz sírva ölelt és bújt hozzám .-

Georg a nagybátyja aki nem igazán szereti Liz-t. Liz szülei meghaltak még kiskorában egy repülőbalesetben, Georg lett a hivatalos gyámja…

-Nyugi, itt vagyok ne sírj. –próbáltam megnyugtatni.-

-Te, hogy-hogy ittvagy? Téged is? –Lizzy szipogva.-

-Igen. De gyere üljünk le a padra…-mondtam majd Liz-el leültünk.-

Órákig beszéltünk és vigasztaltuk egymást. Egyszercsak Liz megcsókolt. Teljesen beleremegtem, erre vártam 3 évig és ráadásul nekem is első csók és neki is az… Liz félénken elhúzódott tőlem .

-Bocsi…csak…-Liz félve.-

-Csak? Csak…szeretsz ahogy én téged? –mondtam, rá mosolyogva.-

-I…Igen. –suttogta remegő hangon.-

Szorosan magamhoz öleltem. Kezdett világosodni…

-Te majd hazamész? –Liz ölelve, közben a napfelkeltét néztük.-

-Nem tudom, nagyon félek… -válaszoltam szomorúan.-

-Te hazamész? –visszakérdeztem.-

- Muszáj lesz, Georg csak be volt rúgva azért dobott ki. –Liz felállva.-

-De megyek is, szia szeretlek. –megcsókolt és elment.-

Még kint maradtam a parkba. Körübelül reggel 8 lehetett mikor elindultam ,,haza” , Szombat volt… Rettegve nyitottam be a házba. Brian a kanapén tvzett. Mikor meglátta, hogy visszajöttem felállt és elém állt. Nyeltem egy nagyot és felkészültem a legrosszabb dolgokra.

 

-Takarodj a szobádba, látni sem akarlak egész hétvégén! –mondta fenyegetően.-

 

Felmentem és szokásosan a sarokba kuporodtam. Ránéztem a telómra…december 5.ike volt…ezen…ezen a napon maradtam örökre egyedül! Zokogtam és folyamatosan remegtem. Nem bírom… valami durva dologra készültem…Bementem a szobámban lévő kis fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe…mondhatom nem voltam valami szép látvány. Beesett arc, kisírt szemek, a kezem olyan szinten remegett, hogy a fürdőszoba szekrény kis fogantyúját alig bírtam megfogni. Kinyitottam a kis szekrényt, elkezdtem penge után kutatni...igen arra készültem. Találtam is egyet. Megfogtam, és a kezemhez egyre közelebb és közelebb vittem.  Vízszintesen egy hirtelen mozdulattal végigvágtam az egész bal kezem, és még sok kicsi vágást is ejtettem a karomon. A kezem a csap fölé tartottam...ennyi vért még nem láttam soha. Azt hiszem teljesen kikészültem...felpillantottam a tükörre. A legközelebbi tárgyat (ami ebben az esetben egy fém szappantartó volt) nekivágtam. A tükör apró darabjaira tört. Én pedig ott kuporodtam a földön a kád szélénél a szilánkok között véres kézzel. A fürdőszoba ajtó nyitódni kezdett…Brian volt az…

 -Mit csináltál? Te megőrültél?? –ordított velem.-

Meg se szólaltam, egyszerűen erőm sem volt hozzá, de nem is akartam. Brian megragadta a kezem, és a csaphoz húzott, megengedte a vizet…

 

-B…Brian… így csak rosszabb lesz…a víztől égető érzése lesz…

- remegve és  remegő hangon mondtam.-

-Az a cél! – vetett egy gúnyos vigyort és a karom a víz alá tette.-

-Kérlek ne tedd ezt! Engedd el a karom, nagyon fáj! –ordítottam, fejem a falnak támasztva.-

De Brian nem engedte el  a karom.

-Mért engedjem el, hisz én nagyon élvezem! –válaszolt gonosz mosollyal.-

Pár perc múlva elengedte a karom, de nekem ez a pár perc örökkévalóságnak tűnt. Miután elengedett elment. Kerestem a karomra valamit amivel beköthetem. Egész nap csak a sarokban kuporodtam, rajzoltam.

 

 

Eközben Mira:

 

-Nem Mira ez így nem jó, így soha nem lesznek normális képek! Ne úgy állj hanem úgy ahogy az előbb Jessica ! –utasítgatott Jack a fotósom. -

-Jó, jó úgy csinálom na! –durcáskodtam.-

A fotózás megközelítőleg 4 órán keresztül tartott. Alig vártam, hogy hazamehessek!

 

 Este  7 volt…

 

-Oké mára végeztünk! Ne feledjétek, holnap 8-ra legyetek itt! –Steve a cég vezetője.-

 

Holnap 8-ra? Akkor 5kor fel kell kelnem! Egy óra a hajam, még egy óra a fürdés és az öltözködés, utána egy óra kocsival. Mindegy, megszoktam, hogy vagy reggel 6-ig fentvagyok, és utána alszom, vagy este 9-kor elalszom, és 5-kor kelek. Nos, most az utóbbi helyzet áll fent. Összeszedtem a ruháim (igen a saját ruháimba csinálunk képeket, a saját tervezéseim én varrom meg.) Nagyon jól rajzolok, nem tudom honnan van hozzá érzékem, de nagy valószínűséggel a szüleim is tehetségesek lehettek. Hazaindultam…

 

Otthon:

 

-Szia Mira! Gyere kész a vacsi! –Jane kedvesen.-

-Köszi nem vagyok éhes, meg amúgyse lenne jó ha felszednék magamra pár kilót. Holnap korán kelek, megyek aludni. Sziasztok jóéjt. –mondtam kedvesen, majd felmentem a szobámba.- Lezuhanyoztam és elmentem aludni. Remélem a holnapi fotózás is jól sikerül…

 

 

Eközben Scott:

 

 

Egész este a szobám sarkában kuporodtam…Ma 5.-ike van, de ha Brian-el közölném, hogy ki akarok menni a temetőbe, a képembe röhögne és bezárna. Szóval meg kell várnom míg mindenki elalszik, és utána elszökhetek.  Lassan éjfél volt és valamiért telihold…ettől kicsit beijedtem, egy temetőben éjszaka teliholdkor… De elkell mennem, szükségem van rá. Vagyis arra, hogy ott lehessek, ahova kiskoromban mikor már nem volt nekem, sokszor kimentem és azóta minden egyes évben. Régebben volt olyan, hogy minden egyes nap délutántól estig kint voltam. Nagyon hiányzik…mennem kell. Megnéztem, hogy mindenki alszik—e majd mikor minden oké volt óvatosan kinyitottam az ajtót és a temető felé vettem az irányt. Odaértem, lekuporodtam az előtte lévő padra és beszélni kezdtem…Sokáig  csak beszéltem, be sem állt a szám. De azthiszem ez nem volt baj. Egyébként sohasem dumálok sokat, nem vagyok ez a típus. De mikor kijövök ide, ,,visszaváltozom” egy kisgyerekké aki képtelen elhallgatni. Órák teltek el, már a nap is felkelőben volt, kicsit fáradt voltam de mégis jól éreztem magam, hogy itt lehettem, és legalább elmondhattam amit éreztem. Reggel 6volt, hazaindultam…Csendesen kinyitottam az ajtót, nagyon megrémültem, mert Sylvie a kanapén aludt. Próbáltam halkan felmenni a lépcsőn de nyikorgott egyet… Sylvie azonnal felébredt.

 

-Azonnal állj meg te kis szemét! – szólt oda.-

Ugye milyen kedves velem? -.-’’ Annyira gyűlölöm!!

Akármennyire nem volt kedvem vele társalogni, kénytelen voltam megállni, ha nem akarok ennél is nagyobb balhét ami most következik majd. Sylvie alig bírt egyenesen eljönni a lépcsőig. Majdnem elesett, de elkaptam. Nem szeretném ha ebből lenne a vita. Brian ekkor jött le a lépcsőn.

 

-Te ez most jött haza! –Sylvie Brian karjaiba  zuhanva, majd abban a pillanatban el is aludt.-

-Itt várj! –Brian parancsolóan, majd felvitte Sylvie-t a szobájukba.-

Pár perc múlva Brian lent is volt.

 

-Hol voltál? –ordítozott.-

-Csak…- el hallgattam .- Nem tudtam, mit válaszoljak. Ha hazudok azért is végem, ha pedig igazat mondok azért is. Inkább az igazságért kapjak…

-Csak? – kérdezte Brian még hangosabban .-

-A temetőbe. Egész éjszaka. Tegnap volt dec.5… -válaszoltam lehajtott fejjel.-

-Már én vagyok az apád fogd fel! –Brian a lelkembe tiporva.- Hogy már ő az apám?  Sosem lesz az…

-Nem te vagy az apám. Sohasem leszel az! –kiabáltam.- Mostmár nagyon elegem volt…

 

Brian szó nélkül felment. A lépcsőn ülve vártam pár percet, hogy bemenjen a szobájukba, majd én is elindultam az enyémbe.

Egész nap nem csináltam semmit, csak rajzoltam vagy gitároztam. Néha elgondolkodtam azon, hogy megint ki kéne mennem a temetőbe, ott legalább nyugodt lennék.

 

Nagyjából este 8 lehetett, mikor egy hatalmas fékcsikorgásra lettem figyelmes. Odarohantam az ablakhoz és egy kis piros kocsit és egy kamiont láttam a főúton… összeütköztek. A piros kocsi nagyon hasonlított Mark autójára…Ne…Nem lehet Ő…Nagyon megrémültem, folyamatosan próbáltam Mark-ot hívni, de nem vette fel. Mi…mivan ha mégis ő volt? N…nem halhat meg!  Azt én sem élném túl ! Még gitároztam egy kicsit, utána el akartam menni fürdeni, de a tükör szilánkjai és darabjai még ott voltak. A vérfoltok pedig beborították az egész fürdőt. Elkezdtem összetakarítani a dolgokat. Egy óra alatt ki is takarítottam, és le is zuhanyoztam. Hol az ágyamban feküdtem, hol a sarokba kuporodtam be, de nem tudtam elaludni. Nagyon aggódtam Mark miatt. Csak akkor nyugszom meg, ha látom, és minden rendben van vele. Este 11 körül csengettek. Gyorsan lementem kinyitni az ajtót, nehogy Brian-ék felébredjenek. A végén még ezért is én kapnék…-.-”

-Hello. Scott Raven? –egy rendőr.-

-Igen én vagyok. Mi a gond? –ijedten válaszoltam .- Mit keresnek itt a zsaruk és mit akarnak tőlem??!

- Ismeri Mark Kerrich-et? –kérdezte az egyikőjük .-

-Igen ismerek. Mi történt? Ugye nincs vele semmi baj??!!!

- rémülten könnybelábadó szemekkel kérdeztem.-

-Ami azt illeti épp ezért vagyunk itt. Mark ma este megközelítőleg este 8-kor autóbalesetet okozott, ugyanis erős gyógyszerek hatása  alatt a szembe lévő sávba  haladt. –teljes ridegséggel válaszoltak.-

-Hogy mi?? Nem, az teljességgel kizárt! Ő sohasem szedett be semmit! –szinte már hisztérikus rohamot kaptam. Ami nem megszokott nálam…-

Brian ekkor jött le.

 

-Maguk mit keresnek itt? –a rendőrökön számonkérve.-

-A fiával akarunk beszélni. –mondták.-

-Nem vagyok a fia! – reagáltam egyből .-

-Mivel, maga kiskorú ezért egy felnőttel, be kéne jönnie egy kisebb kihallgatásra. –a zsaruk.-

 

A kihallgatás nekem nem nagy újdonság…sem a cellák…Sokszor vittek már be a zsaruk. Volt, hogy azért, mert hetekig nem mentem haza, volt amikor kocsikat törtem fel, mert el akartam szökni, vagy csak elmenni örökre, szóval nem rémültem meg, hogy be akarnak vinni.

 

 

-Most azonnal? És mégis megtudhatnám milyen ügyből? –Brian hol a rendőrökre nézve, hol rám fenyegetően.-

-Ez bizalmas, csak az érintett személy tudhat róla. –válaszoltak.-

-Értem. Na indulj! –Brian rám parancsolva.-

 

 

Elmentünk a rendőrségre ahol kihallgattak. Olyan dolgokat kérdeztek, hogy Mark volt-e drogfüggő. Természetes, hogy azt válaszoltam, hogy nem, de igazából sokszor szedtem ki a kezéből a gyógyszeres dobozokat. De nem fogom elárulni.

Miután kihallgattak, haza kellett mennem Brian-el. Nem mehettem be Mark-hoz a kórházba…

Otthon:

Amint becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó Brian elkezdte számon kérni rajtam a dolgokat.

 

-Ez mégis mi volt? – megragadta a hajam és a fejem a falhoz nyomta.-

-Kérlek ne tedd ezt velem! –fogtam könyörgőre.-

-Nem érdekel! Mi volt ez? –ordított még hangosabban.-

Nem válaszoltam. Ha az igazat mondanám is ugyanaz lenne mintha hazudnék vagy nem mondanék semmit.

-Nem válaszolsz? Hát jó! Akkor ma is kint töltöd az éjszakát! –Brian majd az ajtót kinyitva kilökött.-

De így legalább bemehetek Mark-hoz. Egyértelműen a kórház felé vettem az irányt. Beértem a kórházba…

-Hello. Mark Kerrich-hez jöttem. –mondtam a recepciósnak.- 

-Hello. Sajnálom, de idegeneket nem engedhetek be, csak családtagokat. –mondta a nő, akin látszott, hogy sz*rik a fejemre.-

-A legjobb barátja vagyok, szinte a testvérem! – válaszoltam kicsit dühösen.-

-Akkor sem mehet be! –válaszolt flegmán.-

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Alicia, Mark anyja. Vagyis nem az igaz anyja, de Mark annak tekinti. Mark 8 éves koráig a nagynénjével lakott (a szülei menő üzletemberek, akiket nem igazán érdekelt Mark ezért a nagynénjéhez passzolták) aki örökbeadta Alicianak, aki mindössze 10 évvel idősebb, mint Mark. De vele biztosan beengednek. 

- Alicia! Nem engednek be Mark-hoz. Csak családtagokat, de szeretném látni! –mentem oda.-

-Szia Scott. Várj elintézem, hogy bemehess. –Alicia majd magához ölelt.-  Mindig is nagyon kedves volt velem, hiszen mindig együtt voltunk Mark-al.  Ahogy sejtettem, Alicia-val beengedtek minket.  Felmentünk az emeletre, megkeresni azt a szobát ahol Mark van. Megtaláltuk, de nem mehettünk be hozzá. Az ajtó kis ablakán benézhettünk. Mikor bepillantottam egyszerűen sokkot kaptam. Nagyon rossz állapotban volt. Sírva öleltem át Aliciát.

 

-Nem történhet ez vele! Nem halhat meg! –még mindig Aliciát öleltem.-

-Scott! Nyugi. Nem lesz semmi baj! –nyugtatott Alicia .-

-De ha mégis…? –kétségbeesetten kérdeztem.-

-Egyelőre minden rendben vele, úgyhogy nyugodj meg! – Alicia kedvesen .-

-Rendben, megpróbálok megnyugodni. –mondtam, majd leültem az egyik székre.-

Egész éjszaka csak az ajtóból néztem Mark-ot, vagy a széken ülve zenét hallgattam és teljesen kizártam a külvilágot. Alicia folyamatosan nyugtatgatott és vígasztalt, pedig neki végképp nem lehetett könnyű, hiszen az egyetlen fia, sőt gyereke fekszik ott, gépekre kötve és senkije nincs, akire számíthatna, sőt még én is itt depizek mellette. Egyik pillanatban szédülni kezdtem, a fejem lehajtottam és a kezemmel támasztottam meg. A szívverésem gyorsulni kezdett, levegő után kezdtem kapkodni.

 

-Scott! Minden rendben? –Alicia rémülten.-

Ekkor kezdtem jobban lenni…

-Azthiszem igen. –mondtam egy kicsit fáradt hangon.-

-Nyugodj meg! Evvel csak magadat is tönkre teszed! –Alicia magához húzva és megölelve.-

-Köszönöm, hogy vagy nekem! Mintha…-és itt elakadt a szavam.- Azt nem mondhatom, mintha az anyám lenne, mert sokkal különb nála.  Inkább evvel folytattam a mondtatom:

-Olyan vagy mintha a nővérem lennél. Azthiszem ez a legmegfelelőbb szó. –mosolyogtam Alicia-ra.-

Végülis a testvérem lehetne, hiszen közte és köztem csak 10 év van.

-Nyugi öcskös! –Alicia majd beletúrt a hajamba és megborzolt.- Ilyenkor mindig elmosolyodok. =) Beszélgetni kezdtünk…

 

Pár óra múlva:

 

-Már reggel 6 van? Haza kell mennem, elkészülni, nem késhetek  a melóból. –Alicia kapkodva a cuccait.-

-Persze menj csak, én még úgyis maradok, lehet egész nap, semmi kedvem hazamenni. –mondtam.-

-Szijó Scott –Alicia, adott egy puszit és már ment is.-

 

 Még pár óráig maradtam, igaz hétfő volt, és suliba kellett volna mennem, de nem érdekelt az sem ha kicsapnak. Én biztos, hogy el nem mozdulok innen, amíg Mark nem lesz jobban. Ebben a pár órában zenét hallgattam folyamatosan, és a kis ablakból néztem Mark-ot. Remélem igaza lesz Alicia-nak, és Mark-nak tényleg nem lesz semmi baja.

 

Délután 2 körül…:

 Hazaindultam, igaz kidobtak, de tuti kapnék érte, ha nem mennék haza. -.-”  A parkon át mentem, igazából semmi különöset nem láttam, vagy hallottam és nem is történt semmi. Vagyis csak azt hittem. Liz-t láttam egy sráccal kézenfogva. Egyszerre voltam csalódott, szomorú és dühös is. Nem tudtam, mit tegyek. Dühösen menjek oda és kezdjek el dühöngeni, vagy hagyjam, és felejtsem el a dolgokat is és Liz-t is. Az utóbbi, nagyon fájdalmas dolog de emellett döntöttem.  Gyorsan jöttem végig a parkon. Nem volt semmi kedvem hazamenni, de muszáj volt…

 

 

Belépve az ajtón:

 

Brian és Sylvie veszekedésére léptem be. Még soha nem láttam/hallottam őket veszekedni. A konyhában vitáztak...

 

-Nekem elegem van kész vége elmegyek! –Brian ordítva Sylvie-nek.-

-Jó menj csak! Nem érdekelsz! –Sylvie visszaválasz szintén kiabálva.-

 

Brian dühösen felment a szobájukba összepakolni.

 

-Miért vitáztatok? –kérdeztem Sylvie elé állva kicsit félénken.-

-Mit érdekel az téged? Csak Brian megy el te is és Priss is itt marad velem. –Sylvie dühösen válaszolt.-